2. Jobb lesz így?

Mik ezek a hosszú részek tőlem?!:D

Remélem, tetszeni fog, és nem fogjátok nyálasnak találni az én imádott Dylanem.:$

Jó olvasást!

Lily

Dylan

Még mindig ideges voltam. Hogy lehet valaki annyira felelőtlen, hogy csak úgy leugrik az útra?! Mi van akkor, ha nem veszem észre? Ha véletlenül elütöm?

Óvatosan a hátsó ülés felé pillantottam. A kisöcsém, Aidan még mindig az ablakon bámult kifelé. Új volt neki ez a környék, akárcsak nekem. Mi lenne vele nélkülem? És én mihez kezdenék nélküle? Ő volt az egyedüli családom. Az én legjobb barátom, aki minden szarságom ellenére szeretett és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. És egy ilyen buta liba miatt, mint ez a csaj volt, könnyedén elveszíthettem volna. Bár meg kell hagyni, hogy elég csinos kis liba volt ez...

Megráztam a fejem, hogy minden ehhez hasonló gondolattól megszabaduljak. Vezetés közben nem szabad ilyeneken agyalnom. Nem szabad hibáznom.

- Nézd öcsi, az a ház lesz a miénk!- lassítottam le, majd álltam meg a ház előtt.

- Hűű! Milyen nagy!- lelkendezett Aidan hátulról.- Mit gondolsz Dylan, szerinted lesz saját szobánk?

- Persze, hogy lesz, Dan. Ez nem a régi otthonunk...

- És... szerinted kapni fogok játékokat is? Olyanokat, amik csak az enyémek lesznek?- a tükörből figyeltem a kisöcsémet. Kék szemei felragyogtak és őszinte boldogságtól csillogtak.

- Igen.

- Már most szeretek itt lakni!- jelentette ki, mire felnevettem.

Nem hibáztattam az öcsémet azért, mert ilyen könnyen sikerült átállnia az új családunkhoz. Pokoli gyerekkorunk volt, és ő pedig ki volt éhezve a szeretetre. Olyan fajta szeretetre, amelyet az árvaházban nem kaphattunk meg. Megérdemelte azt, hogy szeressék, és normálisan nőjön fel. Mindaz, amit én nyújtottam volna, nyújtottam neki... tudtam, hogy kevés volt, lenne. Igazi szülőkre volt szüksége. Olyanokra, akik szeretik, óvják, és tanítják is egyben. Én ebből csak kettőt tudtam teljesíteni. Óvtam, és tanítottam. Bármennyire is akartam, képtelen voltam olyan felhőtlen szeretetben részesíteni, mint ami kijárt volna neki. Sokszor keveredtem balhékba, sokszor voltam mogorva, és buta, sokszor mondtam olyat, amit nem kellett volna. De szerettem az öcsémet, és bármit megtettem volna azért, hogy nevetni, örülni lássam.

Tudtam, hogy ennél az új családnál mindent meg fog kapni. Itt lehet belőle valaki.

Mély lélegzetet vettem. Talán, ha előbb jöttek volna, még belőlem is sikerült volna valamifajta embert csiszolniuk. Ám így egy intézet nevelt fel, és olyan lettem, amilyen. Vad, és kezelhetetlen.

- Szeretnéd közelebbről is megnézni?- mosolyogtam rá Aidanre.

- Milyen kérdés ez Dylan?! Naná, hogy meg akarom nézni! De Mr és Mrs Hayes nem lesz mérges érte?

- Dan, nem lesznek mérgesek. Ők mostantól a családunkhoz tartoznak. Ez a mi házunk is. Na gyere menjünk, nézzük meg!

Nem akartam neki elmondani, hogy ők adták oda a kocsit és a ház kulcsait is. Tisztában voltak azzal, hogy az öcsémmel együtt járok én is, és hogy nekem ő volt és lesz is mindig az első. Így természetesnek vették azt is, hogy el akartam jönni, hogy megnézzem magamnak a környéket, a házakat és az embereket.

Újra eszembe jutott a lány. Tényleg rettenetesen szép volt. Bevállaltam volna egy-két menetre...

- Dylan, nézd, azt a nénit! Milyen szép! Pont mint az angyal a meséből, amit mesélni szoktál elalvás előtt!- kiáltott fel Dan, amivel sikerült kirángatnia a futó lánnyal kapcsolatos gondolataim közül. Tekintettemmel megkerestem az öcsém által emlegetett nőt, majd alaposan szemügyre vettem. Tényleg hasonlított rá.

- Milyen jó megfigyelő vagy, töki! Gyere, menjünk köszönjünk neki, mielőtt azt hiszi, hogy betörők vagyunk!- még be se fejezhettem a mondatot, Aidan már a nő előtt állt, és megbabonázva meredt rá.

Rettenetesen hasonlított az anyánkra. Az angyalra a mesémből. Ő már évek óta halott volt. Aidan nem ismerhette, de én azt akartam, hogy sose felejtse el őt. Így minden este meséltem neki anyáról, akit olyannak állítottam be a mesébe, amilyen a valóéletben is volt. Egy igazi angyalnak.

Nem húzhattam tovább az időt, ki kellett szállnom, illendően kellett viselkednem, és be kellett mutatkoznom. Egy sóhaj kíséretében kiszálltam, majd az öcsémék felé vettem az irányt.

-... ó, igen, a lányom is imádja őket! Fogadni merek, hogy te, és Ro nagyon jól ki fogtok jönni egymással!- vigyorgott Dan-re a fiatal nő, majd rám emelte ég kék tekintetét.- Szervusz, a nevem Elaine és ahogy a kistesódtól hallom, nemsokára szomszédok leszünk... Mikor is költöztök be pontosan?

- Dylan vagyok és ha minden jól megy, a hétvégén már itt lesz minden cuccunk...

- Ó, hát ez csodás! Alig várom! Kérlek, mondd meg a szüleidnek, hogy szeretnélek titeket meghívni magunkhoz egy vacsorára! Már nagyon régóta nem lakott senki ebben a házban, és imádnánk, ha megismerhetnélek titeket!

- Jó, persze, majd átadom...- biccentettem felé, mire halványan elpirult, és egy bocsánatkérő mosoly jelent meg az arcán.

- Ne haragudj, nagyon előreszaladtam. Hát, gondolom, még találkozunk. Sajnos nekem most már mennem kell. De örülök, hogy megismerhettelek titeket! További szép napot nektek!

- Csókolom!- kiáltotta utána az öcsém, mire felnevettem, és a karjaim közé kapva rohantam vele a füves részre, hogy aztán vad birkózásba kezdjünk. Miután kibohóckodtuk magunkat, Aidan felém fordult, nagy kék szemeit ijedten az enyéimbe fúrta.- Mit gondolsz Dylan, jobb lesz itt nekünk?

- Ezerszer, öcsi, ezerszer...- legalábbis nagyon remélem- tettem hozzá magamban.