6. Kertiparti

Sziasztok!

Üdvözletem küldöm a felhős Csongrádból! :)

Jó olvasást!

Lily

Dylan

Némán meredtem az előttem roskadásig pakolt asztalra. Körülöttem vidám társalgás folyt, mindenki remekül érezte magát a rögtönzött kerti partinkon. Kivétel én. Nem vettem részt a beszélgetésekben, alig nyúltam a vacsorámhoz és teljesen figyelmen kívül hagytam a körülöttem zajló eseményeket. Még az öcsémre sem tudtam igazán összpontosítani. Tudatában voltam, hogy néhányszor felém fordult és kérdezgetett pár dologról, de fel sem fogtam a kérdései lényegét. Az egész estém abból állt, hogy próbáltam kisilabizálni a reggel történteket és minden idegszálammal azon voltam, hogy megfékezzem önmagam attól, hogy a szomszéd lányt bámuljam. Ugyanis velem szemben ült és némán evett.

Halványlila elképzelésem sem volt arról, hogy mi a franc volt az az egész reggel. Miért kellett a családjáról megjegyzéseket, vagy úgy általánosságban róla megjegyzéseket tennem?! Mi volt ez az egész érintsük-meg-ott-ahol-érjük projekt?!  Úgy éreztem magam, mintha kikapcsoltam és nem lettem volna tudatában a cselekedeteimnek. Rettentően idegesítő volt.

Újra a lányra sandítottam. A fejét kissé lehajtva ült, szemeit az előtte lévő tányérra szegezte, arcán halvány pír ült és tükröződött róla, hogy rettenetesen zavarban van. Hosszú, fekete haját most kiengedte, így az lágyan omlott alá a hátára és a válla egy részére.

Te jó Úristen. Mégis mi a halál van velem?! Mi ez az egész így meg úgy hullott a haja ide meg oda?! Mi a jó franc ütött belém?! Ez a csaj egy senki. Nem ismerem és nem is akarom. Még csak a nevét sem tudom, holott a szomszédunkban lakik! Az életben alig két szót váltottam vele, azt is csak azért, hogy holmi élesztőt kérjek tőle, és én máris a haja esési szögéről áradozok?! Ismételten megkérdezném, mi a franc ütött belém?!

-… és Dylan, mondd csak, hány éves is vagy?- fordult felém egy hatalmas mosollyal a lány anyja, Elaine. A tekintetemet elszakítva a gyermekéről pillantottam rá.

- 19 múltam…- mormogtam, mire ő láthatóan felélénkült és egy elragadó vigyort villantott rám. Velem szemben a lányt mintha kirázta volna a hideg. Sejtelmem sem volt, hogy mi lőhette. Talán fázhatott? Hiszen nem volt hideg! Épp ellenkezőleg! Úgy éreztem, mintha az egész hátsóudvar lángra kapott volna és most csak pár centi választana el a lángoktól.

- Nahát, akkor nem sokkal vagy idősebb Ro-nál!- jelentette ki, majd értetlen tekintetemet látva hozzátette- Ro, a lányom.

- Mindent értek…- motyogtam továbbra is az orrom alatt, majd tűnődve újra a lányra emeltem a tekintetem, aki engem figyelt. A pillantásunk összekapcsolódott.

Gyönyörűszép kék szemei voltak. Szólni sem kellett ahhoz, hogy magával ragadjon és elbűvöljön. Még sosem éreztem magam ennyire fogságban. Valaki fogságában.  Ezen sürgősen változtatnom kellett. Nem szabadott hagynom, hogy eluralkodjanak rajtam holmi jöttment érzések, és romba döntsék a jelenleg biztos talpakon álló világomat. Nem. Egy ilyen kislány mint ő, nem tehet tönkre semmit!

Erőnek erejével elfordítottam a tekintetem róla. Az öcsémet kezdtem figyelni, aki hangosan nevetett valamin. Szinte automatikusan mosolyra húzódott az én szám is.

-          Dylan, Dylan, megyünk játszani? Légyszi, légyszi, légyszi!- könyörgött nekem, mire felnevettem és felkapva őt a székéről, távolabb futottam vele. Az asztalnál ülők elnéző mosollyal figyeltek minket, ahogy megbirkózunk az ütő és fogó játékos posztjáért, majd mikor eldőlt, hogy én „vesztettem” és az öcsém lesz az ütő, némán dobálni kezdtem neki a labdát. A legnagyobb bánatomra viszont, erre hamar ráunt. - Ro, gyere te is! Játssz velünk! Kérlek!- rohant el egy pillanat alatt, majd ugrott a szomszéd lány nyakába, aki nevetve felemelte, és óvatos léptekkel elém állt. Gyönyörű szemeivel rám pillantott, majd pirulva elkapta a tekintetét.

-          És most mi legyen? –suttogta alig hallhatóan, majd lerakta Aiden-t.

Ez egy baromi jó kérdés volt. Sőt, egészen egyenesen beletalált a közepébe. Most mégis mi a halál lesz velem?!

5. Segíthetek?

Sziasztok!

Sajnálom a sok kihagyást, de valahogy nem érzem magaménak ezt a történetet. Szóval most próbálkozom azzal, hogy újra visszahódítsam, úgyhogy előre is bocsánat a sok érthetetlenségért és laposságért.

Jó olvasást!

Lily

Ro

Döbbenten meredtem az ajtóban álló személyre. Fogalmam sem volt arról, hogy mit akart és miért álldogált a bejáratunk előtt.

Épp az edzés utáni kellemes relaxációm közepén szólalt meg a csengő. Először azt hittem, hogy anya felejtette megint itthon a kulcsait, és így akar bejutni, épp ezért csupán csak egy törölközőt tekertem magam köré, ám mikor kinyitottam az ajtót, szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy korántsem az édesanyám néz velem farkasszemet.

Hanem a srác a szomszédból.

Az a srác, aki pár napja kis híján elütött.

Az a srác, akit azóta se tudok kiverni a fejemből.

 Csak állt ott az ajtóban, és meredten bámult rám. Nem, nem is inkább rám, hanem a törölközőt szorongató kezemre. Mivel már egy ideje ácsorogtunk így, és kezdett nagyon kínossá válni a helyzet, megköszörültem a torkom. Tisztában voltam a ruhátlanságom határaival, és nem akartam, hogy ezt még jobban kihangsúlyozza a bámulásával.

-          Segíthetek? – a hangom remegett, és alig volt több a suttogásnál. Mélybarna tekintetét az enyémbe fúrta, minek hatására a szívem megremegett. Nem szólt egy szót sem, csupán bámult rám. Örökösen haragos szemei most semmiféle érzelmet nem tükröztek, csupán rengeteg titkot és sötétséget lehetett látni bennük. Az ajkán az értetlenség és zavarodottság furcsa grimasza ült, és bármennyire is próbáltam ellenállni neki, be kellett hogy lássam, még ez is rettenetesen jól állt neki.

-          Tessék?- eszmélt fel, majd nézett körül, végül futtatta rajtam végig a tekintetét. Egy csibészes mosollyal ajkán mérte fel pőreségem mértéket, majd kissé előrébb dőlve, karjait a mellkasa előtt összevonva figyelt tovább.

-          Azt kérdeztem, hogy…hogy segíthetek-e valamiben…- próbáltam határozottnak látszani, de ez nem sikerült.

-          Ja, hogy az. Mandy küldött, hogy kérdezzem meg, nincs-e véletlenül egy feles csomag élesztőtök. – közönyös tekintettel bámult rám tovább és várta a válaszom.

-          De, van, azt hiszem…- a szívem őrült tempóban dobogott, és egyre csak olyan érzésem támadt, mintha folyamatosan feljebb és feljebb küzdené magát a testemben. Mintha a szédületes tempója miatt már egészen a torkomban lenne. Egy hatalmasat nyelve próbáltam úrrá lenni a bennem kialakult káoszon, a legkevesebb sikerrel. Az se segített, hogy az előttem álló félisten minden pillanatban egyre idegesebb és türelmetlenebb lett.

-          Akkor most adsz, vagy sem?!- már nem próbálta leplezni, hogy menni akar. Nem is csodálom. Ki akar egy olyan lány közelében lenni, aki alig bír megszólalni, és ha meg is teszi, csak össze-vissza habog, mint valami visszamaradott.

-          Ha megbocsátasz, előbb szeretnék valamit felvenni… Utána átviszem hozzátok, és…

-          Nem. Nincs időm ilyesmire. Csak add oda azt a nyamvas izét, aztán kész!- ledöbbenve meredtem az újra dühösen csillogó szempárba. – Légy szíves…

Válaszra nem méltatva fordítottam neki hátat, miközben elléptem az ajtótól. Éreztem, ahogy közelebb lépett, mintha a testem minden egyes sejtje az ő jelenlétére lenne hangolva. Beljebb sétált, majd becsukta maga mögött az ajtót.

-          A konyha arra van- mutattam a helyes irányba, miközben én szapora léptekkel az emelet felé indultam. – Egy perc és itt leszek én is. Addig… találd fel magad.

Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam a szükséges alsóneműket, majd egy lenge nyári ruhát és siettem vissza a konyhában váró sráchoz. Ám mikor leértem, közel sem ott volt, ahol lennie kellett volna. A nappalinkban ácsorgott, és a kandallón álló fényképeket vizsgálgatta. Arcán elmélyült érdeklődés és enyhe meglepettség tükröződött. Követtem a tekintetét, és megakadt azon a képen, ami még évekkel ezelőtt készült apáról és rólam. Úgy tizenhárom éves lehettem, és épp egy élményfürdő pink csúszdáján csúsztunk le ketten. A hajam csurom víz volt, és szerteszét állt, az arcomon izgatott vigyor ült, a karjaim pedig magasan kitartva vártam, hogy becsússzunk a medencébe. Apa mögöttem ült, a derekamat átkarolva vigyorgott és élvezte a lelkesedésem.

Az emlék hatására elmosolyodtam. Az volt életem egyik legjobb nyara. A szívem fájdalmasan megdobbant apa emlékére. Már vagy fél éve nem láttam, és rettenetesen hiányzott.

Némán megfordultam, előkerestem az élesztőt a hűtőből és a nappaliba siettem vele. Jelenleg nem vágytam semmire sem jobban, csak arra, hogy a fiú minél előbb eltűnjön a házból és az emlékeim közeléből.

Mire visszaértem, már egy új képet nézegetett. Anyával álltunk rajta, mindketten halvány, mályvarózsaszín ruhánkba. Az arcunkon széles mosoly ült, és nem is különbözhettünk volna jobban. Az ő haja aranyszőke volt, és gyönyörű szép égkék szemei voltak, sütött róla a jóság és a kedvesség. Én a derékig érő fekete hajammal, a nagy, rikító kék szemeimmel, és túlságosan telt ajkaimmal az ő tökéletes ellentettje voltam. Teljes mértékben apára ütöttem.

A szívemben újult erővel támadt fel a hiány érzete.

-          Parancsolj, itt az élesztő…- nyújtottam felé, miközben némán sürgettem, hogy menjen már el. Szemei sarkából egy pillanatra rám nézett, majd visszafordult a képekhez. Egy lépéssel közelebb ment a fotókhoz, majd hunyorogva jobban megvizsgálta őket. Bizarrnak tartottam a jelenetet. Mióta vizslat egy vadidegen ennyire feltűnően egy idegen házában lévő családi fotókat, számára ismeretlen emberekről?!

-          Kösz… - morogta a fogai között, kezét pedig felém nyújtva várta, hogy tenyerébe beleejtve adjam át neki az élesztőt. Ügyelve arra, hogy véletlenül se érjek hozzá, odaadtam neki. – Nagyon szép az anyukád…- hangjából egyfajta évődést, néma együttérzést hallottam ki. Megütközve bámultam rá. Mi ez a bizalmas hangvétel?!

-          Kösz…- morogtam, és újra édesanyám mosolygós arcára emeltem a pillantásom. Tényleg gyönyörű volt.

-          Nem nagyon hasonlítasz rá. A szemeidet leszámítva…- fordult felém, a tekintete ábrándos volt.

Nem válaszoltam neki. Csak némán meredtem rá, és vártam, hogy minél előbb eltűnjön. Nem akartam a közelében lenni. Tűnődve nézett rám. Körülöttünk a levegő mintha egy pillanat alatt átforrósodott volna, és vibrálni kezdett volna. A belsőmet egyfajta melegség és enyhe remegés öntötte el. Nem értettem, hogy mi történik velem.

A srác egy lassú mozdulattal a fülem mögé tűrte egyik elszabadult rakoncátlan tincsemet, majd végigsimított az arcom vonalán, és állt meg egy pillanatra az ajkamnál. Hüvelykujjával lágyan megcirógatta, majd maga mellé ejtette a kezét. Tanácstalanul pillantottam rá. Nem értettem a bennem dúló vihart, azt sem, hogy ezt miért tette.

Tekintete egy pillanatra a számra tévedt, szinte öntudatlanul megnyalta sajátját, majd egy árva szó nélkül sarkon fordult és elment. Csak az ajtó csapódása juttatta tudtomra, hogy egyedül maradtam…

10/?