2. Jobb lesz így?

Mik ezek a hosszú részek tőlem?!:D

Remélem, tetszeni fog, és nem fogjátok nyálasnak találni az én imádott Dylanem.:$

Jó olvasást!

Lily

Dylan

Még mindig ideges voltam. Hogy lehet valaki annyira felelőtlen, hogy csak úgy leugrik az útra?! Mi van akkor, ha nem veszem észre? Ha véletlenül elütöm?

Óvatosan a hátsó ülés felé pillantottam. A kisöcsém, Aidan még mindig az ablakon bámult kifelé. Új volt neki ez a környék, akárcsak nekem. Mi lenne vele nélkülem? És én mihez kezdenék nélküle? Ő volt az egyedüli családom. Az én legjobb barátom, aki minden szarságom ellenére szeretett és elfogadott olyannak, amilyen vagyok. És egy ilyen buta liba miatt, mint ez a csaj volt, könnyedén elveszíthettem volna. Bár meg kell hagyni, hogy elég csinos kis liba volt ez...

Megráztam a fejem, hogy minden ehhez hasonló gondolattól megszabaduljak. Vezetés közben nem szabad ilyeneken agyalnom. Nem szabad hibáznom.

- Nézd öcsi, az a ház lesz a miénk!- lassítottam le, majd álltam meg a ház előtt.

- Hűű! Milyen nagy!- lelkendezett Aidan hátulról.- Mit gondolsz Dylan, szerinted lesz saját szobánk?

- Persze, hogy lesz, Dan. Ez nem a régi otthonunk...

- És... szerinted kapni fogok játékokat is? Olyanokat, amik csak az enyémek lesznek?- a tükörből figyeltem a kisöcsémet. Kék szemei felragyogtak és őszinte boldogságtól csillogtak.

- Igen.

- Már most szeretek itt lakni!- jelentette ki, mire felnevettem.

Nem hibáztattam az öcsémet azért, mert ilyen könnyen sikerült átállnia az új családunkhoz. Pokoli gyerekkorunk volt, és ő pedig ki volt éhezve a szeretetre. Olyan fajta szeretetre, amelyet az árvaházban nem kaphattunk meg. Megérdemelte azt, hogy szeressék, és normálisan nőjön fel. Mindaz, amit én nyújtottam volna, nyújtottam neki... tudtam, hogy kevés volt, lenne. Igazi szülőkre volt szüksége. Olyanokra, akik szeretik, óvják, és tanítják is egyben. Én ebből csak kettőt tudtam teljesíteni. Óvtam, és tanítottam. Bármennyire is akartam, képtelen voltam olyan felhőtlen szeretetben részesíteni, mint ami kijárt volna neki. Sokszor keveredtem balhékba, sokszor voltam mogorva, és buta, sokszor mondtam olyat, amit nem kellett volna. De szerettem az öcsémet, és bármit megtettem volna azért, hogy nevetni, örülni lássam.

Tudtam, hogy ennél az új családnál mindent meg fog kapni. Itt lehet belőle valaki.

Mély lélegzetet vettem. Talán, ha előbb jöttek volna, még belőlem is sikerült volna valamifajta embert csiszolniuk. Ám így egy intézet nevelt fel, és olyan lettem, amilyen. Vad, és kezelhetetlen.

- Szeretnéd közelebbről is megnézni?- mosolyogtam rá Aidanre.

- Milyen kérdés ez Dylan?! Naná, hogy meg akarom nézni! De Mr és Mrs Hayes nem lesz mérges érte?

- Dan, nem lesznek mérgesek. Ők mostantól a családunkhoz tartoznak. Ez a mi házunk is. Na gyere menjünk, nézzük meg!

Nem akartam neki elmondani, hogy ők adták oda a kocsit és a ház kulcsait is. Tisztában voltak azzal, hogy az öcsémmel együtt járok én is, és hogy nekem ő volt és lesz is mindig az első. Így természetesnek vették azt is, hogy el akartam jönni, hogy megnézzem magamnak a környéket, a házakat és az embereket.

Újra eszembe jutott a lány. Tényleg rettenetesen szép volt. Bevállaltam volna egy-két menetre...

- Dylan, nézd, azt a nénit! Milyen szép! Pont mint az angyal a meséből, amit mesélni szoktál elalvás előtt!- kiáltott fel Dan, amivel sikerült kirángatnia a futó lánnyal kapcsolatos gondolataim közül. Tekintettemmel megkerestem az öcsém által emlegetett nőt, majd alaposan szemügyre vettem. Tényleg hasonlított rá.

- Milyen jó megfigyelő vagy, töki! Gyere, menjünk köszönjünk neki, mielőtt azt hiszi, hogy betörők vagyunk!- még be se fejezhettem a mondatot, Aidan már a nő előtt állt, és megbabonázva meredt rá.

Rettenetesen hasonlított az anyánkra. Az angyalra a mesémből. Ő már évek óta halott volt. Aidan nem ismerhette, de én azt akartam, hogy sose felejtse el őt. Így minden este meséltem neki anyáról, akit olyannak állítottam be a mesébe, amilyen a valóéletben is volt. Egy igazi angyalnak.

Nem húzhattam tovább az időt, ki kellett szállnom, illendően kellett viselkednem, és be kellett mutatkoznom. Egy sóhaj kíséretében kiszálltam, majd az öcsémék felé vettem az irányt.

-... ó, igen, a lányom is imádja őket! Fogadni merek, hogy te, és Ro nagyon jól ki fogtok jönni egymással!- vigyorgott Dan-re a fiatal nő, majd rám emelte ég kék tekintetét.- Szervusz, a nevem Elaine és ahogy a kistesódtól hallom, nemsokára szomszédok leszünk... Mikor is költöztök be pontosan?

- Dylan vagyok és ha minden jól megy, a hétvégén már itt lesz minden cuccunk...

- Ó, hát ez csodás! Alig várom! Kérlek, mondd meg a szüleidnek, hogy szeretnélek titeket meghívni magunkhoz egy vacsorára! Már nagyon régóta nem lakott senki ebben a házban, és imádnánk, ha megismerhetnélek titeket!

- Jó, persze, majd átadom...- biccentettem felé, mire halványan elpirult, és egy bocsánatkérő mosoly jelent meg az arcán.

- Ne haragudj, nagyon előreszaladtam. Hát, gondolom, még találkozunk. Sajnos nekem most már mennem kell. De örülök, hogy megismerhettelek titeket! További szép napot nektek!

- Csókolom!- kiáltotta utána az öcsém, mire felnevettem, és a karjaim közé kapva rohantam vele a füves részre, hogy aztán vad birkózásba kezdjünk. Miután kibohóckodtuk magunkat, Aidan felém fordult, nagy kék szemeit ijedten az enyéimbe fúrta.- Mit gondolsz Dylan, jobb lesz itt nekünk?

- Ezerszer, öcsi, ezerszer...- legalábbis nagyon remélem- tettem hozzá magamban.

1. Közlekedési szabályok

Meg akartam várni Dragana befejezését, de képtelen vagyok. Imádom írni ezt a történetet, és íratja magát, és meg akarom osztani veletek... Más, mint az eddigiek! ;)

Jó olvasást!

Lily

Nyögvenyelősen indult a reggelem. Szinte már megszoktam, hogy a legtöbb ember levegőnek néz és tudomást sem vesz a létezésemről. Magamnak való lány voltam és sosem jelentett problémát, hogy figyelmen kívül hagyjam a rosszindulatú pletykákat, a rólam keringő hazugságokat. Senki sem ismert és mégis utáltak.

Anya szerint nem vagyok elég nyitott, ezért az embereknek egy negatív kép alakul ki a fejükben rólam. Bizonyos szinten igaza is lehetett, elvégre ki ne lenne rossz véleménnyel egy lányról, aki csak néz, de sosem szólal meg, aki csak van, de sosem él?

Mély lélegzetet véve vettem szemügyre magam a tükörben és újfent megállapítottam, hogy most sem nézek ki jobban, mint általában.

Szomorkásan elmosolyodtam. Tisztában voltam vele, hogy sosem leszek az a lány, aki egy hatalmas társaság középpontjaként fog tündökölni, nem leszek az a lány, akit minden ember megcsodál a szépsége miatt, sőt, olyan lány sem leszek, akit valaha egy fiú is észrevesz.

- Ro, gyere kicsim reggelizni!- anya szokás szerint vidám hangja rángatott ki a kora reggeli önutálatomból. Bárhogy néztem, ő volt a fény az életemben. Mindig is egy tündöklő angyalt láttam a helyében. Szépsége és jósága szinte már hihetetlen volt.

Újra felsóhajtottam. Némán siettem le a lépcsőn és csimpaszkodtam anyukám nyakába. Ő csak nevetve karolta át a derekam, miközben folytatta a reggelink készítését.

- Gyönyörű vagy, kincsem!- mosolygott rám, majd nyomott egy csókot az arcomra. Szememet forgatva ültem le az asztalhoz, és vártam, hogy csatlakozzon hozzám. - Képzeld, a szomszéd házat végre sikerült eladnia Mrs Hill unokájának! Azt állítják a környékbeliek, hogy egy fiatal pár fog ideköltözni a két gyermekükkel. Állítólag a kisebbik egy 6 éves kissrác, míg az idősebb egy 17 éves fiú. Bár már olyat is hallottam, hogy a nagyobbik fiúk 19 éves és már a börtönt is megjárta. Persze, ez nevetséges feltételezés! Hihetetlen, hogy az emberek mit ki nem találnak... Néhány elme igazán óriási képzelőerővel van megáldva...- nevetett fel, majd az asztal alatt meglökte térdével az enyémet.- Na, mit gondolsz kincsem, legyünk jófej szomszédok, mikor megérkeznek, vagy tartsuk magunkat a csendben kukkoló, bunkó fajtához?

- Ugyan anyu, te is tudod, hogy még mielőtt megérkeznének, már valamilyen sütivel fogod várni őket. Te képtelen vagy bármiféle gonoszságot, vagy sértő dolgot tenni. Számodra ilyen nem létezik!- mosolyogtam rá lágyan, majd a reggelimre szegeztem a pillantásom. 

Hirtelen az étvágyam is elment. Rosszul voltam a gondolattól, hogy újabb esélyt adjak az amúgy is jól táplált zsírszöveteimnek, hogy fejlődésnek induljanak, és a duplájukra hízzanak. Anya csalódottan figyelte az érintetlen tányérom, majd egy szomorú mosolyt villantott rám.

- Ma lehet, hogy kicsit később érek haza. Lizzie tegnap nem érezte jól magát, úgyhogy csak remélni tudom, hogy elment orvoshoz, ez viszont azt vonja maga után, hogy minden munka az én nyakamba szakad...- mosolyodott el kényszeredetten.

- Túl sokat vállalsz- csóváltam meg a fejem, majd felállva megragadtam a táskám pántját és elindultam az ajtó felé. - De most megyek. Szia anyu, szeretlek!

- Szia kicsim! Este találkozunk!

- Jójó, persze...- biccentettem felé, majd egy mély lélegzet kíséretében kifordultam a sötét fa ajtón. Még hallottam magam mögött anya elkeseredett motyogását, majd kizárva a világot lassú futásba kezdtem.

Az utóbbi időben egyre több időt töltöttem a szabadban és annak is a túlnyomó többségében is futottam. Valahogy megnyugvást adott. Minél gyorsabban rohantam, annál inkább éreztem, hogy ha pár perc erejéig is, de elmenekülhetek a problémáim elől, megmenekülhetek az engem üldöző mondatoktól, a kinézetemtől, önmagamtól. Minél jobban sikított a tüdőm levegőért annál nyugodtabbá váltam, hogy legalább ilyen téren még normális vagyok. Egy boldog mosollyal az arcomon hajtottam le a fejem majd futottam át az úton.

Fékek csikorgását hallottam, majd egy rettenetesen hangos dudálást. Ijedten kaptam fel a tekintetem és bámultam bele egy hatalmas fekete terepjáró fényszóróiba. A sofőr a kormány mögött újra dudált, ezzel magára hívva a figyelmem.

Dühös volt, és a szeme villámokat szórt. Fürge mozdulatok kíséretében pattant ki az ülésről és indult meg felém.

Hatalmas volt. Maximum húsz éves lehetett. Magas, enyhén barna bőre tökéletesen feszült rá kidolgozott izmaira. Válla széles volt, a csípője keskeny. Fogadni mertem volna, hogy a fekete trikó alatt, amely a mellkasát takarta, a kockás hasát is megpillanthatnám. Pillantásomat végigvezettem a vadul remegő, hatalmas kezein, majd az arcát vettem szemügyre. Rövidre nyírt fekete haja volt, bozontos szemöldöke, hosszú, sűrű szempillái, mélyen ülő, örökké haragos sötétbarna szemei, enyhén kiálló járomcsontja, formás álla, egyenes, szép orra és... gyönyörű, csókolni-valóan duzzadt ajkai.

- Befejezted végre a bámulást?!- dörrent rám mély, rekedtes hangján. Hirtelen a hideg is végigfutott a gerincem vonalán.

- Én nem... Nem is...

- Persze, persze, te nem, te soha...- horkantott fel, majd villantott rám egy gúnyos, féloldalas mosolyt.- Mondd csak édesem, mi lenne, ha ugyanolyan lelkesen bámulnád a közlekedési könyveket, mint engem?!- morogta, majd szemtelenül végigmért és egy újabb vigyort villantott rám. - Felettébb leköteleznél vele...

- Csak hogy tudd meg, igenis nekem volt elsőbbségem!- kiáltottam rá.

- Na nézd már, milyen kis harcias valaki... Cicám, neked ott van elsőbbséged, ahol megadják... Most pedig legyél olyan drága, és vonszold el az útról a csinos kis feneked, és ne állj még egyszer az utamba, jó?- a mosolya megjátszott kedvességtől csöpögött, a pillantásával továbbra is ölni tudott volna. Akármennyire is jól nézett ki, ez a fiú egy bunkó volt. Semmi tiszteletet nem mutatott felém. 

Alsó ajkamba harapva, kezeimet ökölbe szorítva indultam meg, s dühből, vagy talán hogy levezessem a bennem egyre jobban felgyülemlő feszültséget, de teljes erőmből a vállának mentem- amely legalább vagy tizenöt centiméterrel az enyém felett volt. Még hallottam, ahogy mély, öblös nevetése felhangzik, majd az autó motorja felpörgött és elviharzott. Kábultan ráztam meg a fejem, majd indultam újra tovább. Az adrenalin még csak most jelent meg, s tüzelte fel a vérem, míg az agyam egyre csak egyetlen egy képet vetített a szemeim elé. A titokzatos, bunkó srác arcát...

Na, milyen? Írjam tovább nektek is itt Blogspoton, vagy tartsam meg magamnak?:)