1. Közlekedési szabályok

Meg akartam várni Dragana befejezését, de képtelen vagyok. Imádom írni ezt a történetet, és íratja magát, és meg akarom osztani veletek... Más, mint az eddigiek! ;)

Jó olvasást!

Lily

Nyögvenyelősen indult a reggelem. Szinte már megszoktam, hogy a legtöbb ember levegőnek néz és tudomást sem vesz a létezésemről. Magamnak való lány voltam és sosem jelentett problémát, hogy figyelmen kívül hagyjam a rosszindulatú pletykákat, a rólam keringő hazugságokat. Senki sem ismert és mégis utáltak.

Anya szerint nem vagyok elég nyitott, ezért az embereknek egy negatív kép alakul ki a fejükben rólam. Bizonyos szinten igaza is lehetett, elvégre ki ne lenne rossz véleménnyel egy lányról, aki csak néz, de sosem szólal meg, aki csak van, de sosem él?

Mély lélegzetet véve vettem szemügyre magam a tükörben és újfent megállapítottam, hogy most sem nézek ki jobban, mint általában.

Szomorkásan elmosolyodtam. Tisztában voltam vele, hogy sosem leszek az a lány, aki egy hatalmas társaság középpontjaként fog tündökölni, nem leszek az a lány, akit minden ember megcsodál a szépsége miatt, sőt, olyan lány sem leszek, akit valaha egy fiú is észrevesz.

- Ro, gyere kicsim reggelizni!- anya szokás szerint vidám hangja rángatott ki a kora reggeli önutálatomból. Bárhogy néztem, ő volt a fény az életemben. Mindig is egy tündöklő angyalt láttam a helyében. Szépsége és jósága szinte már hihetetlen volt.

Újra felsóhajtottam. Némán siettem le a lépcsőn és csimpaszkodtam anyukám nyakába. Ő csak nevetve karolta át a derekam, miközben folytatta a reggelink készítését.

- Gyönyörű vagy, kincsem!- mosolygott rám, majd nyomott egy csókot az arcomra. Szememet forgatva ültem le az asztalhoz, és vártam, hogy csatlakozzon hozzám. - Képzeld, a szomszéd házat végre sikerült eladnia Mrs Hill unokájának! Azt állítják a környékbeliek, hogy egy fiatal pár fog ideköltözni a két gyermekükkel. Állítólag a kisebbik egy 6 éves kissrác, míg az idősebb egy 17 éves fiú. Bár már olyat is hallottam, hogy a nagyobbik fiúk 19 éves és már a börtönt is megjárta. Persze, ez nevetséges feltételezés! Hihetetlen, hogy az emberek mit ki nem találnak... Néhány elme igazán óriási képzelőerővel van megáldva...- nevetett fel, majd az asztal alatt meglökte térdével az enyémet.- Na, mit gondolsz kincsem, legyünk jófej szomszédok, mikor megérkeznek, vagy tartsuk magunkat a csendben kukkoló, bunkó fajtához?

- Ugyan anyu, te is tudod, hogy még mielőtt megérkeznének, már valamilyen sütivel fogod várni őket. Te képtelen vagy bármiféle gonoszságot, vagy sértő dolgot tenni. Számodra ilyen nem létezik!- mosolyogtam rá lágyan, majd a reggelimre szegeztem a pillantásom. 

Hirtelen az étvágyam is elment. Rosszul voltam a gondolattól, hogy újabb esélyt adjak az amúgy is jól táplált zsírszöveteimnek, hogy fejlődésnek induljanak, és a duplájukra hízzanak. Anya csalódottan figyelte az érintetlen tányérom, majd egy szomorú mosolyt villantott rám.

- Ma lehet, hogy kicsit később érek haza. Lizzie tegnap nem érezte jól magát, úgyhogy csak remélni tudom, hogy elment orvoshoz, ez viszont azt vonja maga után, hogy minden munka az én nyakamba szakad...- mosolyodott el kényszeredetten.

- Túl sokat vállalsz- csóváltam meg a fejem, majd felállva megragadtam a táskám pántját és elindultam az ajtó felé. - De most megyek. Szia anyu, szeretlek!

- Szia kicsim! Este találkozunk!

- Jójó, persze...- biccentettem felé, majd egy mély lélegzet kíséretében kifordultam a sötét fa ajtón. Még hallottam magam mögött anya elkeseredett motyogását, majd kizárva a világot lassú futásba kezdtem.

Az utóbbi időben egyre több időt töltöttem a szabadban és annak is a túlnyomó többségében is futottam. Valahogy megnyugvást adott. Minél gyorsabban rohantam, annál inkább éreztem, hogy ha pár perc erejéig is, de elmenekülhetek a problémáim elől, megmenekülhetek az engem üldöző mondatoktól, a kinézetemtől, önmagamtól. Minél jobban sikított a tüdőm levegőért annál nyugodtabbá váltam, hogy legalább ilyen téren még normális vagyok. Egy boldog mosollyal az arcomon hajtottam le a fejem majd futottam át az úton.

Fékek csikorgását hallottam, majd egy rettenetesen hangos dudálást. Ijedten kaptam fel a tekintetem és bámultam bele egy hatalmas fekete terepjáró fényszóróiba. A sofőr a kormány mögött újra dudált, ezzel magára hívva a figyelmem.

Dühös volt, és a szeme villámokat szórt. Fürge mozdulatok kíséretében pattant ki az ülésről és indult meg felém.

Hatalmas volt. Maximum húsz éves lehetett. Magas, enyhén barna bőre tökéletesen feszült rá kidolgozott izmaira. Válla széles volt, a csípője keskeny. Fogadni mertem volna, hogy a fekete trikó alatt, amely a mellkasát takarta, a kockás hasát is megpillanthatnám. Pillantásomat végigvezettem a vadul remegő, hatalmas kezein, majd az arcát vettem szemügyre. Rövidre nyírt fekete haja volt, bozontos szemöldöke, hosszú, sűrű szempillái, mélyen ülő, örökké haragos sötétbarna szemei, enyhén kiálló járomcsontja, formás álla, egyenes, szép orra és... gyönyörű, csókolni-valóan duzzadt ajkai.

- Befejezted végre a bámulást?!- dörrent rám mély, rekedtes hangján. Hirtelen a hideg is végigfutott a gerincem vonalán.

- Én nem... Nem is...

- Persze, persze, te nem, te soha...- horkantott fel, majd villantott rám egy gúnyos, féloldalas mosolyt.- Mondd csak édesem, mi lenne, ha ugyanolyan lelkesen bámulnád a közlekedési könyveket, mint engem?!- morogta, majd szemtelenül végigmért és egy újabb vigyort villantott rám. - Felettébb leköteleznél vele...

- Csak hogy tudd meg, igenis nekem volt elsőbbségem!- kiáltottam rá.

- Na nézd már, milyen kis harcias valaki... Cicám, neked ott van elsőbbséged, ahol megadják... Most pedig legyél olyan drága, és vonszold el az útról a csinos kis feneked, és ne állj még egyszer az utamba, jó?- a mosolya megjátszott kedvességtől csöpögött, a pillantásával továbbra is ölni tudott volna. Akármennyire is jól nézett ki, ez a fiú egy bunkó volt. Semmi tiszteletet nem mutatott felém. 

Alsó ajkamba harapva, kezeimet ökölbe szorítva indultam meg, s dühből, vagy talán hogy levezessem a bennem egyre jobban felgyülemlő feszültséget, de teljes erőmből a vállának mentem- amely legalább vagy tizenöt centiméterrel az enyém felett volt. Még hallottam, ahogy mély, öblös nevetése felhangzik, majd az autó motorja felpörgött és elviharzott. Kábultan ráztam meg a fejem, majd indultam újra tovább. Az adrenalin még csak most jelent meg, s tüzelte fel a vérem, míg az agyam egyre csak egyetlen egy képet vetített a szemeim elé. A titokzatos, bunkó srác arcát...

Na, milyen? Írjam tovább nektek is itt Blogspoton, vagy tartsam meg magamnak?:)