3. Te Ro vagy, ugye?

Sziasztok!

Apróbb műszaki hiba után, de újra itt vagyok.
Édes, kedves Bogi, ha hajlandó lennél megcsinálni a blogom kinézetét, évekig áldanám a neved.:D♥

Jó olvasást nektek!

Lily

Ro

Fáradtan, izzadtan estem haza. Kimerített az egész napos rohanás, a majdnem balesetem és a hirtelen jött meleg is. Hiába voltam a kimerülés és az álom határán, úgy éreztem, hogy ez még nem elég. Hiába remegtek a térdeim, tovább akartam futni.

Némán léptem be az üres konyhánkba, néztem körül a hideg falakon, majd kaptam ki egy üveg vizet a hűtőből és sétáltam hátra az udvarba.

Apró kertünkkel való szeretetteljes gondoskodás tisztán visszatükrözte a várt eredményeket. Minden virág a legpompásabb színeiben pompázott, az apró fák a legmélyebb zöldjükben ragyogtak a lehető legdúsabb lombkoronával megáldva. Akaratlanul is anya arcát láttam viszont az apró kis százszorszépek szépségében és egyszerűségében. Egy apró mosollyal arcomon heveredtem le a földre, és bámultam fel az elsuhanó felhőkre. Csupán pár perc pihenőt adtam magamnak, és azt is csupán azért, hogy gondosan kitalálhassam, hogyan folytassam az edzésem hátralévő részét. Az agyamban halvány körvonalak rajzolódtak ki, kezdve pár felüléstől a bokszzsák püfölésen át mindenig. Bármire képes lettem volna, hogy a rajtam lévő felesleget végleg eltüntessem.

Egy mély sóhaj közepette felültem, majd gyorsan bekocogtam a házba a kesztyűimért. A zsák előtt állva aztán megálltam és próbáltam az előttem lévő feladatra koncentrálni. Szemeimet szorosan lehunyva zártam ki a külvilágot és igyekeztem elkapni a belső, harciasabb énem.

-    - Te biztosan Ro vagy, ugye?- szakított félbe egy gyengéd, magasabb hang. Ijedten összerezdülve fordultam a hang irányába és találtam szemben magam egy ragyogóan kék szempárral. – Szia! Én Aiden vagyok!

Nem tudtam nem vigyorogni a kisfiú lelkes mosolyán, ragyogó szemein és vadul felém kalimpáló kezén. Egy lassú lélegzettel mellé léptem, és felé nyújtottam a kezem.

  - A nevem Roana!- villantottam rá a mosolyom, és ragadtam meg az apró kezet. – Örülök, hogy megismertelek Aiden! Mondd csak, mit csinálsz itt egyedül?  - Nem vagyok egyedül! - rázta meg apró szőke fejét. – A bátyám is velem jött, de ő most bent van. Nemsokára menni akar, én viszont nem akarok, úgyhogy elbújtam előle kint! De erről te nem tudsz, oké?- suttogta halkabbra véve a hangját, mire szinte automatikusan felkuncogtam.
 -  Hát persze. Nem foglak elárulni, ne aggódj!- nevettem fel újra, majd kissé hátrébb léptem. – Viszont most nekem be kell mennem egy kicsit, hogy átöltözzek. Addig meg leszel itt kint egyedül, Aiden?
 -   Hát persze!- kiáltott fel sértődötten. – Már nem vagyok óvodás!
 -   Aiden, hol vagy már?!- hallatszott egy ingerült hang a házból, mire a gyönyörű kék szemekben a ravaszság és az öröm kettős ragyogása csillant fel. - Ne szórakozz velem, öcsi, mert csúnya világot rendezek!- még így, kívülállóként is ki tudtam venni a mély dörmögésből a játékos élt.

A felénk nem hétköznapi helyzeten újra csak nevetni tudtam. Még egyszer utoljára végigfuttattam a tekintetem a kissrácon, majd a házunk felé sétáltam, és meg sem álltam egyenesen a zuhanyzóig. Sietve letusoltam, felvettem egy kényelmes, itthoni melegítőt, majd szapora léptekkel újra az udvaron találtam magam. De már hiába kerestem, Aiden nem volt sehol. Akárcsak mások előtte, ő is itt hagyott engem.

Mondjuk azt, hogy ez egy átvezető rész, oké?