6. Kertiparti

Sziasztok!

Üdvözletem küldöm a felhős Csongrádból! :)

Jó olvasást!

Lily

Dylan

Némán meredtem az előttem roskadásig pakolt asztalra. Körülöttem vidám társalgás folyt, mindenki remekül érezte magát a rögtönzött kerti partinkon. Kivétel én. Nem vettem részt a beszélgetésekben, alig nyúltam a vacsorámhoz és teljesen figyelmen kívül hagytam a körülöttem zajló eseményeket. Még az öcsémre sem tudtam igazán összpontosítani. Tudatában voltam, hogy néhányszor felém fordult és kérdezgetett pár dologról, de fel sem fogtam a kérdései lényegét. Az egész estém abból állt, hogy próbáltam kisilabizálni a reggel történteket és minden idegszálammal azon voltam, hogy megfékezzem önmagam attól, hogy a szomszéd lányt bámuljam. Ugyanis velem szemben ült és némán evett.

Halványlila elképzelésem sem volt arról, hogy mi a franc volt az az egész reggel. Miért kellett a családjáról megjegyzéseket, vagy úgy általánosságban róla megjegyzéseket tennem?! Mi volt ez az egész érintsük-meg-ott-ahol-érjük projekt?!  Úgy éreztem magam, mintha kikapcsoltam és nem lettem volna tudatában a cselekedeteimnek. Rettentően idegesítő volt.

Újra a lányra sandítottam. A fejét kissé lehajtva ült, szemeit az előtte lévő tányérra szegezte, arcán halvány pír ült és tükröződött róla, hogy rettenetesen zavarban van. Hosszú, fekete haját most kiengedte, így az lágyan omlott alá a hátára és a válla egy részére.

Te jó Úristen. Mégis mi a halál van velem?! Mi ez az egész így meg úgy hullott a haja ide meg oda?! Mi a jó franc ütött belém?! Ez a csaj egy senki. Nem ismerem és nem is akarom. Még csak a nevét sem tudom, holott a szomszédunkban lakik! Az életben alig két szót váltottam vele, azt is csak azért, hogy holmi élesztőt kérjek tőle, és én máris a haja esési szögéről áradozok?! Ismételten megkérdezném, mi a franc ütött belém?!

-… és Dylan, mondd csak, hány éves is vagy?- fordult felém egy hatalmas mosollyal a lány anyja, Elaine. A tekintetemet elszakítva a gyermekéről pillantottam rá.

- 19 múltam…- mormogtam, mire ő láthatóan felélénkült és egy elragadó vigyort villantott rám. Velem szemben a lányt mintha kirázta volna a hideg. Sejtelmem sem volt, hogy mi lőhette. Talán fázhatott? Hiszen nem volt hideg! Épp ellenkezőleg! Úgy éreztem, mintha az egész hátsóudvar lángra kapott volna és most csak pár centi választana el a lángoktól.

- Nahát, akkor nem sokkal vagy idősebb Ro-nál!- jelentette ki, majd értetlen tekintetemet látva hozzátette- Ro, a lányom.

- Mindent értek…- motyogtam továbbra is az orrom alatt, majd tűnődve újra a lányra emeltem a tekintetem, aki engem figyelt. A pillantásunk összekapcsolódott.

Gyönyörűszép kék szemei voltak. Szólni sem kellett ahhoz, hogy magával ragadjon és elbűvöljön. Még sosem éreztem magam ennyire fogságban. Valaki fogságában.  Ezen sürgősen változtatnom kellett. Nem szabadott hagynom, hogy eluralkodjanak rajtam holmi jöttment érzések, és romba döntsék a jelenleg biztos talpakon álló világomat. Nem. Egy ilyen kislány mint ő, nem tehet tönkre semmit!

Erőnek erejével elfordítottam a tekintetem róla. Az öcsémet kezdtem figyelni, aki hangosan nevetett valamin. Szinte automatikusan mosolyra húzódott az én szám is.

-          Dylan, Dylan, megyünk játszani? Légyszi, légyszi, légyszi!- könyörgött nekem, mire felnevettem és felkapva őt a székéről, távolabb futottam vele. Az asztalnál ülők elnéző mosollyal figyeltek minket, ahogy megbirkózunk az ütő és fogó játékos posztjáért, majd mikor eldőlt, hogy én „vesztettem” és az öcsém lesz az ütő, némán dobálni kezdtem neki a labdát. A legnagyobb bánatomra viszont, erre hamar ráunt. - Ro, gyere te is! Játssz velünk! Kérlek!- rohant el egy pillanat alatt, majd ugrott a szomszéd lány nyakába, aki nevetve felemelte, és óvatos léptekkel elém állt. Gyönyörű szemeivel rám pillantott, majd pirulva elkapta a tekintetét.

-          És most mi legyen? –suttogta alig hallhatóan, majd lerakta Aiden-t.

Ez egy baromi jó kérdés volt. Sőt, egészen egyenesen beletalált a közepébe. Most mégis mi a halál lesz velem?!