Sziasztok!
Sajnálom a sok kihagyást, de valahogy nem érzem magaménak ezt a történetet. Szóval most próbálkozom azzal, hogy újra visszahódítsam, úgyhogy előre is bocsánat a sok érthetetlenségért és laposságért.
Jó olvasást!
Lily
Ro
Döbbenten meredtem az ajtóban álló személyre. Fogalmam sem
volt arról, hogy mit akart és miért álldogált a bejáratunk előtt.
Épp az edzés utáni kellemes relaxációm közepén szólalt meg a
csengő. Először azt hittem, hogy anya felejtette megint itthon a kulcsait, és
így akar bejutni, épp ezért csupán csak egy törölközőt tekertem magam köré, ám
mikor kinyitottam az ajtót, szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy korántsem az
édesanyám néz velem farkasszemet.
Hanem a srác a szomszédból.
Az a srác, aki pár napja kis híján elütött.
Az a srác, akit azóta se tudok kiverni a fejemből.
Csak állt ott az
ajtóban, és meredten bámult rám. Nem, nem is inkább rám, hanem a törölközőt
szorongató kezemre. Mivel már egy ideje ácsorogtunk így, és kezdett nagyon
kínossá válni a helyzet, megköszörültem a torkom. Tisztában voltam a
ruhátlanságom határaival, és nem akartam, hogy ezt még jobban kihangsúlyozza a
bámulásával.
-
Segíthetek? – a hangom remegett, és alig volt
több a suttogásnál. Mélybarna tekintetét az enyémbe fúrta, minek hatására a
szívem megremegett. Nem szólt egy szót sem, csupán bámult rám. Örökösen haragos
szemei most semmiféle érzelmet nem tükröztek, csupán rengeteg titkot és
sötétséget lehetett látni bennük. Az ajkán az értetlenség és zavarodottság
furcsa grimasza ült, és bármennyire is próbáltam ellenállni neki, be kellett
hogy lássam, még ez is rettenetesen jól állt neki.
-
Tessék?- eszmélt fel, majd nézett körül, végül
futtatta rajtam végig a tekintetét. Egy csibészes mosollyal ajkán mérte fel
pőreségem mértéket, majd kissé előrébb dőlve, karjait a mellkasa előtt
összevonva figyelt tovább.
-
Azt kérdeztem, hogy…hogy segíthetek-e
valamiben…- próbáltam határozottnak látszani, de ez nem sikerült.
-
Ja, hogy az. Mandy küldött, hogy kérdezzem meg,
nincs-e véletlenül egy feles csomag élesztőtök. – közönyös tekintettel bámult
rám tovább és várta a válaszom.
-
De, van, azt hiszem…- a szívem őrült tempóban
dobogott, és egyre csak olyan érzésem támadt, mintha folyamatosan feljebb és
feljebb küzdené magát a testemben. Mintha a szédületes tempója miatt már
egészen a torkomban lenne. Egy hatalmasat nyelve próbáltam úrrá lenni a bennem kialakult
káoszon, a legkevesebb sikerrel. Az se segített, hogy az előttem álló félisten
minden pillanatban egyre idegesebb és türelmetlenebb lett.
-
Akkor most adsz, vagy sem?!- már nem próbálta
leplezni, hogy menni akar. Nem is csodálom. Ki akar egy olyan lány közelében
lenni, aki alig bír megszólalni, és ha meg is teszi, csak össze-vissza habog,
mint valami visszamaradott.
-
Ha megbocsátasz, előbb szeretnék valamit
felvenni… Utána átviszem hozzátok, és…
-
Nem. Nincs időm ilyesmire. Csak add oda azt a nyamvas
izét, aztán kész!- ledöbbenve meredtem az újra dühösen csillogó szempárba. – Légy
szíves…
Válaszra nem méltatva fordítottam
neki hátat, miközben elléptem az ajtótól. Éreztem, ahogy közelebb lépett, mintha
a testem minden egyes sejtje az ő jelenlétére lenne hangolva. Beljebb sétált,
majd becsukta maga mögött az ajtót.
-
A konyha arra van- mutattam a helyes irányba,
miközben én szapora léptekkel az emelet felé indultam. – Egy perc és itt leszek
én is. Addig… találd fel magad.
Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra
kaptam a szükséges alsóneműket, majd egy lenge nyári ruhát és siettem vissza a
konyhában váró sráchoz. Ám mikor leértem, közel sem ott volt, ahol lennie
kellett volna. A nappalinkban ácsorgott, és a kandallón álló fényképeket
vizsgálgatta. Arcán elmélyült érdeklődés és enyhe meglepettség tükröződött.
Követtem a tekintetét, és megakadt azon a képen, ami még évekkel ezelőtt
készült apáról és rólam. Úgy tizenhárom éves lehettem, és épp egy élményfürdő
pink csúszdáján csúsztunk le ketten. A hajam csurom víz volt, és szerteszét
állt, az arcomon izgatott vigyor ült, a karjaim pedig magasan kitartva vártam,
hogy becsússzunk a medencébe. Apa mögöttem ült, a derekamat átkarolva
vigyorgott és élvezte a lelkesedésem.
Az emlék hatására elmosolyodtam.
Az volt életem egyik legjobb nyara. A szívem fájdalmasan megdobbant apa
emlékére. Már vagy fél éve nem láttam, és rettenetesen hiányzott.
Némán megfordultam, előkerestem
az élesztőt a hűtőből és a nappaliba siettem vele. Jelenleg nem vágytam semmire
sem jobban, csak arra, hogy a fiú minél előbb eltűnjön a házból és az emlékeim
közeléből.
Mire visszaértem, már egy új
képet nézegetett. Anyával álltunk rajta, mindketten halvány, mályvarózsaszín
ruhánkba. Az arcunkon széles mosoly ült, és nem is különbözhettünk volna
jobban. Az ő haja aranyszőke volt, és gyönyörű szép égkék szemei voltak, sütött
róla a jóság és a kedvesség. Én a derékig érő fekete hajammal, a nagy, rikító
kék szemeimmel, és túlságosan telt ajkaimmal az ő tökéletes ellentettje voltam.
Teljes mértékben apára ütöttem.
A szívemben újult erővel támadt
fel a hiány érzete.
-
Parancsolj, itt az élesztő…- nyújtottam felé,
miközben némán sürgettem, hogy menjen már el. Szemei sarkából egy pillanatra
rám nézett, majd visszafordult a képekhez. Egy lépéssel közelebb ment a
fotókhoz, majd hunyorogva jobban megvizsgálta őket. Bizarrnak tartottam a
jelenetet. Mióta vizslat egy vadidegen ennyire feltűnően egy idegen házában lévő
családi fotókat, számára ismeretlen emberekről?!
-
Kösz… - morogta a fogai között, kezét pedig
felém nyújtva várta, hogy tenyerébe beleejtve adjam át neki az élesztőt.
Ügyelve arra, hogy véletlenül se érjek hozzá, odaadtam neki. – Nagyon szép az
anyukád…- hangjából egyfajta évődést, néma együttérzést hallottam ki.
Megütközve bámultam rá. Mi ez a bizalmas hangvétel?!
-
Kösz…- morogtam, és újra édesanyám mosolygós
arcára emeltem a pillantásom. Tényleg gyönyörű volt.
-
Nem nagyon hasonlítasz rá. A szemeidet
leszámítva…- fordult felém, a tekintete ábrándos volt.
Nem válaszoltam neki. Csak némán
meredtem rá, és vártam, hogy minél előbb eltűnjön. Nem akartam a közelében
lenni. Tűnődve nézett rám. Körülöttünk a levegő mintha egy pillanat alatt
átforrósodott volna, és vibrálni kezdett volna. A belsőmet egyfajta melegség és
enyhe remegés öntötte el. Nem értettem, hogy mi történik velem.
A srác egy lassú mozdulattal a
fülem mögé tűrte egyik elszabadult rakoncátlan tincsemet, majd végigsimított az
arcom vonalán, és állt meg egy pillanatra az ajkamnál. Hüvelykujjával lágyan
megcirógatta, majd maga mellé ejtette a kezét. Tanácstalanul pillantottam rá.
Nem értettem a bennem dúló vihart, azt sem, hogy ezt miért tette.
Tekintete egy pillanatra a számra
tévedt, szinte öntudatlanul megnyalta sajátját, majd egy árva szó nélkül sarkon
fordult és elment. Csak az ajtó csapódása juttatta tudtomra, hogy egyedül
maradtam…
10/?